A kezdet előtt nem volt hang, se csend. Nem voltak válaszok, mert nem voltak kérdések sem. Hibás és álvalós gondolat lenne harmóniát feltételezni az amúgy idealisztikus kezdetben; hisz nem volt minek harmonizálni, egyetlen létező létezett csupán. Ez a teljes és tökéletes szabadság állapota volt: mely szabadságot pontosan az a változás korlátozta le, mely különálló személyes jegyekkel vértezte fel az egységből elszakadt lényt. Ezentúl e lény, s így az ember minden pillanata, minden szenvedése és küzdelme az elszakadás állapotából ered, és az egységbe való visszavágyódásról szól.

Ha meg akarjuk érteni eme mélypszichológiai folyamat hátterét, és következtetéseket akarunk levonni társadalmunk építésének irányvonalának vonatkozásában, először is tisztáznunk kell néhány alapvető kérdést. Vajon mi az, ami végeredményben meghatározza fejlődésünket, döntéseinket? Ha szófogadó racionalista gondolkodóként kettéosztjuk az eredeti fogalmat külső és belső tényezőre, akkor természetesen eljutunk a környezet és az önvaló egymást kiegészítő fogalmához, mint indokhoz. Ez utóbbit, az önvalót a materializmussal kevert racionalista gondolkodásunk már a kezdet kezdetén a génekhez, és a testi felépítéshez kapcsolja. Vizsgáljuk meg azonban bővebben ezt az összetevőt, mintegy első lépésként! A természettudomány a fizikai formák legkisebb apróköveit kutatva eljutott arra a szintre, és az ebből adódó következtetésre, hogy az alapvető építőkövek valójában nem megfogható, „szilárd” részecskék, hanem folyamatosan változó értéktulajdonságok összefüggéshalmazai. A fizika számára a „kézzelfogható dolgokban hiszek” elv ma már értelmezhetetlen; sokkal egyértelműbb fogalom ettől az energia, az impulzus vagy a tér fogalma, melyek alapvetően valójában meghatározzák a „kézzel fogható” dolgokat. Ilyesformán a gén sem más, mint látszat, térjellemzők, ha úgy tetszik, maga az adott létező szubsztanciája csupán. Az önvaló tehát nem a gén, öröklődését, mechanizmusát nem érthetjük meg materialista szemléletünkkel. A gén csupán egyik megjelenési formája az önvalónak. Az önvaló teljes belső lényünk összessége.

Évezredek folyamatos vitája szól arról, hogy vajon létezik-e szabad akarat, vagy minden döntést előre meghatároz az eredeti állapot. Mintegy száz éve – igazolva az ilyen következtetésre jutó vallásfilozófiai gondolatokat – a természettudomány által empirikus úton is igazolva vagyon az a tény, hogy a világban semelyik folyamat sem determinisztikus. Elvi és nem gyakorlati kijelentés: a világ egyetlen történését sem tudjuk előre meghatározni. Egyetlen dolgot tehetünk, és ezt az eredeti állapotokból (lásd: „gén” és környezet) valóban meg is tehetjük: valószínűségek alapján következtethetünk a történések, döntések prioritására. Indirekt bizonyítással tehát azt mondhatjuk: bármely szervezet, s így az ember döntései mögött mindenképp egy döntő tudatot, s a döntés által egy identitást kell feltételeznünk. Világos: ezt a tudatot döntésében befolyásolja az eredeti állapot (személyiség, környezet), mindamellett hogy ennek nem feltétlenül van tudatában, és saját döntésének érzi a dolgok alakulását, ugyanakkor képes a leginkább valószínűnek tetsző kimenetelnek ellentmondani: akkor is, ha ennek esélye csekély. Létezik tehát szabad döntés: s így megnyílik az út az embernek, szervezetnek, társadalomnak külső tényezőktől független megváltoztatására, felemelésére.

Szabadság és korlátok: az élet alapvető céljai, melyekből minden mozgatórugó ered. Mi szüli meg a gyűlöletet, az önzést, a mások támadási vágyát, a „Gonoszt”? A zártság érzése, a fájdalom, a szenvedés, az egyedüllét érzése és tudata; vagyis a valós szabadság hiánya. Teljesen szabad csak az lehet, aki képes mindenkiben feloldódni; minél inkább elzárja magától az eredendő tulajdonságokat, minél inkább vértezi fel magát valaki saját, kitalált személyiségjegyekkel, annál kevésbé lesz szabad. Isten soha nem korlátozott senkit; ő hazavár mindenkit, ahogy az apa várta haza a tékozló fiút. Az ember korlátozza saját magát azáltal, hogy független, „szabad” akar lenni; és valójában pont emiatt nem lehet szabad. Soha nem volt még szabad az az ember, aki magányos volt, aki gyűlölt mindenkit, aki saját képében gyönyörködött, aki elvesztett mindent; de szabad volt az, aki kedvesére mosolyoghatott, aki barátait erősítette, aki adással bizonyíthatta szeretetét, aki tartozott közösségéhez, nemzetéhez, és érte alkothatott és küzdhetett. Évszázadok tapasztalata, hogy az ember nem érhet vissza Istenhez a tagadás, a bűntudat, és a szabadság fogalmának, a „nem szabad” gondolat kiépítésével; ezzel ugyanis az emberiség soha nem érte el az egység érzésének kiépítését, csak félelmeket táplált.

Ahhoz, hogy olyan társadalmat építsünk, mely a legteljesebben bontakozhat ki az egységben, s így a szabadságban, meg kell értenünk az eredeti állapot lényegét, és felülről indulva kell meghatároznunk a szabadság élményét letevő tényezőket. Számunkra, keresztény nemzet számára a krisztusi tanítás a legfőbb értékmérő; tanításai adják számunkra a legfőbb tanítást az élet összefüggéseiről; szabadság és teljesség vele érthető meg a legteljesebben. Krisztus egyik legfőbb gondolata volt az a bölcsesség, hogy a „Gonoszt” valójában a „Gonosz” (vagy bármi más) elpusztítására, elsöprésére hajló gondolatunk hozza létre. Ezért azt mondta, ne foglalkozzunk vele, ne is akarjuk csak őt elsöpreni. Foglalkozzunk magunkkal, és önmagunk építésével. Ha már érzéketlenek vagyunk vele szemben, megszűnik létezni. A megváltás: meghalni (tudatunkban) ebben a hitben, ezzel az elvvel, és így nyerni el az örök életet.

Mi tegyünk tehát azért, hogy felépítsünk olyan köveket, és olyan környezetet, amely segítséget ad minden szervnek és embernek, hogy az egységbe visszataláljon, s így tudata kiteljesedhessék. A kövek építik a személyiséget: mely a megváltás fogalma szerint egy pillanat alatt fog megváltozni, és az egy felé lépni, ha erre megérik az a pillanat. És környezetet, mely elő fogja segíteni – lehet, valóban lassan, de annál biztosabban – ezen megváltó pillanat eljövetelét. S mert mindenki összetartozik, és van ki szorosabban hagyta meg összetartozása érzését, van ki kevésbé, és mert van, ki erről indult, van, ki arról, meg kell találnunk hozzánk legközelebb álló egységünket.

A nacionalizmus, mint jelen korunk legfontosabb egysége nem érthető meg az egységre vágyás, a kiteljesedés, a feloldódás miatt keletkező szabadságérzés megismerése nélkül. Tartalom nélküli, üres „nemzeti érzés” építése pedig előbb-utóbb megsemmisüléshez, hanyatláshoz vezet. Nacionalizmus hit és kultúra nélkül: álarc a halott hús előtt. Hit tevékenység, önfeláldozás és nemzettudat nélkül: gyengeségünk szülte erkölcstelen hazugság. Van tökéletesség. Jézus a vízen járt, a vízből bort alkotott, a halál sem fogott rajta: semmisem determinált, minden lehetséges, ez az élet alapvető törvénye. Senki ne próbálja ki azonban ezeket! Valószínűleg nem fog neki sikerülni. (Akinek mégis, az azonnal értesítsen!! Visszük a Szent Koronát..) Mindennek feltétele: önmagunk megismerése, és fejlesztése. Ehhez pedig az egység átélése kell. Értékrend és életszemlélet kell, hit és vallás köntösében; melyet ha szükséges, értékeljünk át, és teremtsük meg új filozófiáját; ahogy Jézus is tette. Nemzettudat kell, mint az egység érzésének legfőbb kiteljesítője. Mindez erőssé, boldoggá, és szabaddá tesz. S természetes módon vet ki magából mindent, ami nem odaillő.