Megyek az utamon. Végzem a dolgom. Teszem azt, amit a legjobban szeretek: adok. Akiknek csak lehet, adni. Építeni valami szebbet, valami jobbat. Azt hiszem, ez az élet értelme.

Vannak, akik megállítanak egy szóra: „Köszönöm, amit adtál, tettél, írtál vagy mondtál.” Jól esik, hogy megköszönik. De nem kéne. Erről szólna ez az egész. Tenni a másokért, tenni a Hazáért. A Hazáért, ami pedig az itt élő magyarság. Vannak, akik ezt megértik, és így tesznek. Ők a barátaim.

Vannak, akik megértik, de nem így tesznek. Beléjük hitet kell önteni. Hiszen azért nem tesznek ugyanúgy, mert nincs elég hitük önmagukban. Nem tartják magukat (elég) értékes embernek. Holott nagyon is azok. Vannak olyanok is, akik kritizálnak. Itt kétféle embert különböztetek meg: az egyik elmondja, hogy nem így kéne tenni, de mutat alternatívát. Az ilyet értékelem, mert jószándékú, segítőkész ember. A másik viszont a legkisebb botlásnál, kifogásolható döntésnél is ott van és kárörvend… Kritikát fogalmaz meg anélkül, hogy átlátná a helyzetet. No és persze nem mutat más utat. Csak ennyit mond, hogy ez a jelenlegi rossz. Az ilyet egyszerűen el lehet intézni: gyere, és csináld, ha jobban tudod! A kedves olvasóra bízom, eldöntheti, boldog-e az ilyen ember?

Utoljára hagytam azokat, akik gyűlölnek. Őket egyszerűen nem értem. És nem azért, mert nem kedvelnek. Én se vagyok velük szívesen. Éppen ezért békét hagyok nekik. De a gyűlölet egészen más: ártó szándék. Aki árt, az akadályoz, aki akadályoz, az nem épít, aki nem épít az nem próbál jót tenni…

Feladatunk tehát kettős: hitet adni a bátortalanoknak, hogy többen tudjunk adni. És adni a gyűlölködőknek, hogy a Szeretet vezérelje őket is. És ha ebből csak egy keveset is megvalósítasz, elmondhatod: „Most már érzem, tudom, érdemes élni. És ha most vége lenne, azt mondanám: érdemes volt!”